(Wanderer)
Az utcában, ahol lakom, a szemközti oldalon építkeznek. Egészen nagy telek, egyszerre több lakóház épül majd itt. Minden reggel a kollégiumtól az U-Bahn-ig sétálok, és választhatok, hogy hátul menjek, a házak mögött, a patak mellett a földúton, vagy az utcán, ahonnan látom az építkezést: az előkészített, egymásra fektetett lépcsőket, az összekötött szigetelőanyagot, csöveket, tartószerkezetet, a szürke eget, a hideg, utcai fényt. Ha a házak mögött megyek, ott érzem a talajt a talpam alatt, a fák körbevesznek és eltakarnak: nyugodt leszek. Az utcán kemény az aszfalt, ügyetlenül lépek. Megnézem az egyik nagy gödröt, amibe majd a ház alapját fektetik le, most még a vizet szivattyúzzák ki a földből. Lápvidék, ezért hónapokba telik, míg száraz lesz a föld, ráadásul minden nap esik.
Van olyan reggel, hogy nem gondolok semmire, kitölt a nézés teljesen, és ez jó, megváltozik tőle az állagom, egészen más, mint amikor dolgok vannak a fejemben: olyan ez, mint egy halmazállapot-változás.
A kevésbé jó napokon a nagyszüleim járnak a fejemben: Doris Salcedo, aki felrepesztette a Tate padlóját, Boltanski, ahogyan rossz angol kiejtéssel, és mint egy frusztrált óvodás beszél a halott svájciakról, akiknek összegyűjtötte az arcképeit. Matta-Clark, a kettészelt épületeivel, meg az, amikor felmászott a többi emberek fölé megmosakodni. Und wie geht’s dir?, kérdezem, ahogyan kérdezik majd az emberek is, akikkel ma találkozom, tőlem, mert mindig ezt kérdezik. Ich weiß’s nicht – nem tudom. Kevesebb euróból kéne ennem, mint tegnap, különben ki fogok csúszni. Megnézem, hány óra van most, és hogy hányra kell este beérnem dolgozni, és arra gondolok: a kettő közötti idő végtelen kell, legyen.
Nem aludtam eleget, be vagyok zárva a 10 és a 17.45 közé, a testembe, ami elálmosodik meg megéhezik, a napokba meg az évekbe, a többiek által megszabott időkbe, a körülményeim által kijelölt terekbe. Hülye vagy, idő, mondom, te sem volnál meg nélkülem, rám vagy utalva, éppen annyira, mint én rád, meg rá vagy utalva persze a többi emberekre, növényekre, állatokra, mindenre, amiben élet van, de még a kövekre meg a tárgyakra is.
A barátaimra gondolok, meg a nővéreimre, és arra, hogy túl ritkán keressük egymást csak úgy, többnyire inkább olyankor, amikor akarunk a másiktól valamit. Olyan kapcsolatokat szeretnék, mint a felhők, a köd vagy a víz, ezek pedig szögletesek. A határidők hegesztettek éleket belénk.
Az utca végén jobboldalt is építkezés van, felújítják az U-Bahn megállót, és mintha lett volna itt korábban egy buszmegálló, van az út mentén egy óra, azóta, hogy itt lakom, áll. Ha sokat kell várni az U-Bahnra, kisétálok a peron végébe, szeretek a csücskén állni, kétoldalt sínek, a sínek mellett kétoldalt fák, a fák mögött házak, mégis, mintha egy erdőben volna az ember. És olyan is, mintha egy hajó tatján állnék, vagy a Sziget Árpád-híd felőli csúcsán, csak ott a Duna vesz körül, ami puhább és mélyebb, ott több a kosz körülöttem és bennem is, mögöttem a híd, nagyobb a tér, alacsonyabban állok. Itt, ahogy átlépek a tiltótáblán, egészen kint vagyok a sarkon, fúj a szél, hangja van a lomboknak. Nézem ezt a nagyon egyenes utat, a síneket, ahogyan futnak ki a városból, és engem is elhelyez a tér, az érzet, amit ad: tágas és egyértelmű.
Jön az U-Bahn, felszállok, tiszta és világos, otthonos leülni az emberek közé, zárt térbe. Kinézek az ablakon és ahogy elindul a vonat, lecsúszik a vállamról a teher, elfelejtem a korlátokat. A képemre gondolok, az agyagból a feketéig vezető színsorra és a szürkére, ami a másik irányban aranyba viszi ki ugyanazt az agyag-színt. A fekete körcikkre, ami nem elég sötét és az íve sem elég pontos, át kell menni rajta még egyszer biztosan. “Ez a sötét nap, ha belenézünk, világít.” Ez a sötét nap: az életünk. Ne jusson eszedbe belenézni!