blanka gyori

Among the conifers is one skin-colored synagogue. Scales on the outside, skin on the inside. Careful pink imitation of marble, beige serenity. I came here to look at one exhibition, and the images speak about the body, a series about mothers’ everyday struggles, and another about the dull spaces that are inside us. Sharp ultramarine, red, orange sparks in the gaps of the soft intestines and limbs. I brought the rain here, the dump city where all the colors are gray. On the road is a dead scooter leaning into the bush. And a soaked mouse next to the temple, no longer running, paws are long and limp, muscular tone let out in death, eyes open. The trees, and the hills are waiting as if they knew they will always be here. They have seen everything and will see everything that comes: their waiting is smooth. On the sides of the houses are groomed roses and one red flower, the name of which I do not know. It's been raining for three days, but they're still holding their color. I am thinking of their well-behaved owners, they know how to control the body and by pruning and shaping flowers they pass on the caring violence they once received.

A fenyők között egy bőrszínű zsinagóga. Kívül pikkelyek, belül bőr, gondos rózsaszín márványutánzat, drapp nyugalom. Egy kiállítást jöttem ide megnézni, a képek a testről beszélnek, egy sorozat az anyák mindennapi küzdelmeiről, egy másik pedig a tompa terekről, amik bennünk vannak, belül. A puha belek, tagok réseiben éles ultramarin, vörös, narancs szikrák. Én az esőt hoztam ide, a nyirkos várost, ahol a színek is szürkék. Az úton egy halott roller, a bokorba dőlve. A templom mellett ázott egér, már nem fut, lábai hosszúak és ernyedtek, az izomtónus kieresztett a halálban, szeme nyitva. A fák, a hegyek úgy várakoznak, mint akik tudják, hogy mindig itt lesznek. Láttak mindent és mindent látni fognak még: síma bennük a várakozás. A házak oldalában ápolt rózsák és egy piros virág, aminek nem tudom a nevét. Már három napja esik, de ezek tartják még a színüket. Rendszerető gazdáikra gondolok, akik tudják, hogyan kell betörni a testet, és a virágok metszésében, formálásában adják tovább a gondoskodó erőszakot, amit egyszer ők kaptak.

I dipped my stone into the moon. Women will fade, their hair will be grayer, their eyes will be wetter, men are blood, their blood will turn black, they are saliva and hair. Rotting gums, rotting gum odor.

My mother is a drawing by Käthe Kollwitz, her bum resting on the radiator, she warms herself up, her hands are holding the enamelled rib of the radiator, it is said that it is always cold. But that's what my sister says, she remembers it that way. In my memories, it is warm, especially too warm, and the light of the lamp is yellow and there is a huge curtain on the door, one beige-brown splotchy cord fabric. A rag, because splotches do not have a system. One man over the TV folds over the window. Then from other years, one painting of Gauguin, in front of a fruit bowl puppies eating in the snow, it is a winter landscape.

If you die, I'll move into the blue closet, it's deep enough, I'll live on one shelf, my toys above me, it’s two shelves, my rainbow-colored basketball in the box drawer.

I am already an adult and in love, and the space where I fell in love is just as yellow as my home. And the dim light of the lamp on the brown is reflected back. This space is much wider than it is high: as if I was walking in an oversized coffin. I feel good here because I have the same pressure in my lungs as in my childhood. I peel an orange, and make a heart for the boy out of the cloves; for I cannot speak. When he returns into the room, I start eating the heart, and he looks confused because he doesn't know how to rejoice this requite-confession, while he understands the cloves in my esophagus.

Belemártom a kövemet a holdba. A nők kifakulnak, szürkébb lesz a hajuk, a szemük vizesebb, a férfiak, az vér, elfeketedik a vérük, nyák és szőr. Rohadó fogíny, rohadó fogínyszag.

Az anyám egy Käthe Kollwitz rajz, ahogy a fenekét a fűtőtestnek támasztva melegedik, a kezével is fogja a fűtőtest zománcozott bordáit, állítólag mindig hideg van. De ezt a nővérem mondja, ő így emlékszik. Az én emlékeimben meleg van, sőt, túl meleg, a villanyfény sárga és az ajtón óriás függöny, egy drapp-barna foltos kordanyag. Rongy, mert a foltoknak nincs rendszere. Egy ember lakik a tévé fölött, kihajol az ablakon. Aztán másik években egy Gauguin kép, gyümölcsöstál előtt kiskutyák esznek hóban, ez egy téli táj.

Ha ti meghaltok, beköltözöm a kék szekrénybe, az elég mély, egy polcon lakom majd én, fölöttem a játékaim, az kettő polc, alattam, a dobozfiókban a szivárványszínű kosárlabdám.

Már felnőtt vagyok és szerelmes. A tér, ahol szerelmes lettem, épp olyan sárga, mint az otthonom volt. A tompa villanyfény, ahogy a barnákon verődik vissza. Ez a tér sokkal szélesebb, mint amilyen magas: mintha egy túlméretezett koporsóban járkálna az ember. Én jól érzem magam itt, mert a tüdőmben ugyanaz a nyomás. Narancsot hámozok a fiúnak és a gerezdekből szivet rakok ki, mert beszélni nem tudok. Amikor visszaér a szobába, enni kezdem a szivet, ő pedig zavartan néz, mert nem tudja, hogyan örüljön ennek a viszontvallomásnak, ha közben érti a már a nyelőcsövemben lévő gerezdet is.